Minden egyes fotód ugyanolyan hatással van rád,
ha évek múlva ránézel?
Vegyünk két példát:
- Elmész egy botanikus kertbe egyedül, vagy a fotóstársakkal. Készítesz pár briliáns, színpompás közelit egzotikus virágokról. Évek múlva ezek a képek semmilyen érzelmet nem fognak felszínre hozni benned. Annak idején kaptál pár lájkot, aminek természetesen örültél.
- A kertedben éppen most virágzik a tulipánfa, amit pár éve TE ÜLTETTÉL. Ehhez a fához személyes, érzelmi szálak fűznek. A róluk készült fotók is erős emóciókat indítanak el benned. Évek, évtizedek múlva is.
A két virágfotód közötti különbséget azonban egy idegen szemlélő nem fogja érzékelni!
Persze az idegen szemlélőben is beindulhatnak érzelmi reakciók a képed láttán. Számukra is lehet valami előhívható saját élményük az egyik, vagy a másik virág kapcsán.
Lehet, hogy számodra személytelen a botanikus kerti ujjgyakorlat-fotó. Valakinek viszont könnyeket csal elő a szeméből, ha arra gondol, hogy idős dédije milyen tréfás megjegyzést tett erre a virágra, amikor még együtt sétálhattak a botanikus kert üvegházában.
Ezzel eljutottunk oda, hogy a fotót két ember készíti:
- a kép készítője
- és a kép nézője
Ha a kettő ugyanaz, egyszerű a képlet. Emlékképeket készítünk, hogy “megállítsuk az időt”, vagy hogy igazoljuk létezésünket. A magunk örömére fotózunk.
Ha viszont az általad készült fotót másoknak (is) készíted, bonyolódik a helyzet.
Másoknak fotózni?
Ha a saját örömödre fotózol, nem teszed közszemlére a képeidet
- kiállításon
- megvásárolható fotókönyvben
- fotópályázatokon
persze értékeled őket annyira, hogy saját albumba teszed, vagy időnként “diavetítést” csinálsz a családnak
Ha viszont az a célod, hogy másoknak ÜZENJ, akkor összetettebb lesz a feladatod.
Ha túl konkrét a fotód üzenete, akkor nem hagysz helyet a “befogadó” saját asszociációs érzelmeinek. Általában nem rajongunk érte, ha megmondják nekünk a frankót. A kép nézőjét (mint nagyon sokunkat, engem is beleértve) elsősorban saját maga érdekli.
A fotódban legyen valami titok, “aha” élmény, vagy valami megfejtendő furcsaság. Engedjen teret szabad asszociációk beindulásának.
Egy ilyen képhez kapcsolódni fog a szemlélő, és ami a legjobb, a kép készítőjével való szimpátia is beindul. Kellemes érzésekkel lép ki a kiállítóteremből, vagy teszi fel a fotókönyvedet a polcára.
Nagyon szép példa számomra Alain Laboile “La Famille” családi témájú képsorozata. (katt a képre)
A technikai és kompozíciós tökéletességén túl azért érintett meg nagyon ez a képsorozat, mert betekinthettem egy olyan családi csodába, aminek hatására a “bárcsak én is gyermek lehetnék ott” érzés forrósága öntött el.
Alain felturbózta a személyes emlékek gyűjtését a fotó nyelvén való kommunikációval.
Az emberiség ellen való bűn lett volna, ha ezek a fotók csak egy családi fotóalbum kincsei maradnak.
Alain szereti a gyermekeit. A fotói láttán én is szeretem Alain-t.
Attól függetlenül, hogy az egész bolygón vásárolják Alain fotókönyvét, mégis megmarad igazi “személyes fotográfiának”.
— TIPP —
Hogy hogyan készíthetsz ennyire észrevétlenül fotókat Te is otthon? Fotózz annyiszor, hogy rád unjanak, így nem leszel feltűnő és egy láthatalan kézlegyintéssel elintézik a tevékenységedet.
Remélem hasznos volt számodra ez az írás, megköszönöm, ha megosztod másokkal is.
Ha szeretnél Te is igazi örömfotóssá válni, szeretettel várlak valamelyik tanfolyamomon!
Válaszd ki, melyik a neked való!