Chat-elek az egyik fotós barátommal, és arról beszélgetünk, ki melyik gépét, objektívjét viszi, vigyünk e ND szűrőt, vakut, állványt, időzítőt az egyhetes fotóstáborba?

És máris érzem azt a rossz érzést, amikor az eszközökkel való foglalatoskodás elveszi az egész fotózástól a kedvemet. Nem akarok dögnehéz táskát. Nem akarok mindenféle technikákkal bajmolódni. Fotózni akarok, gyermeki tisztaságú kiürült elmével rácsodálkozni a furcsára, a harmóniára, a formákra. Keresni olyan szeleteit a valóságnak, amik jó érzéseket keltenek bennem, örömöt okoz a megtalálás, a becserkészés, amikor szinte bizsereg a tarkóm az exponálás pillanatában.

Nem akarom, hogy eközben bármi is elvonja a figyelmem, és letojom, hogy magas lesz az ISO, vagy kicsit bemozdul a téma. És ez a fotóstábor nekem van kitalálva, reggel Bach-ot hallgatunk a parkban és utána kundalini jógával erősítjük az érzékenységünket a külvilágra. A képeket nem megrendelésre készítem, csak a tiszta figyelem, a kompozíció és a fények teremtette egység alkotja majd a fotóimat.

És már el is döntöttem, csak a kis 30eFt-os kompakt gépemet viszem, semmi mást. Micsoda megkönnyebbülés! Amikor írtam a barátomnak, hogyan döntöttem, nem vette komolyan. Kicsit én is aggódtam, hátha korlátokba ütközöm majd, de gondoltam nincs mit veszteni, kihívás szintű a dolog, kalandra fel!

A „kiválasztott”

Amikor a városban sétáltam az utcán témát keresve a többiekkel, sokszor nem is értettem, a többi fotóst miért fogadják ellenségesen a járókelők. „Ne fotózzon!”, „Mit fotózik?” odaszólogatásokat kaptak a fotóstársak a levadászott járókelőktől. Aztán lassan leesett, én a kis kompaktommal ártatlannak tűntem, olyan voltam, mint egy átlag túrista, aki lefotóz mindenfélét ami az útjába kerül. Én ártatlan vagyok, a teleobjektívesek meg gonosz lélektolvajok, akik ki tudja mit fognak csinálni az ő képmásukkal, de biztosan a zavarosban halásznak.

Ha most azt mondod, „na tessék, már megint a technikánál lyukadtunk ki”, részben igazad van. Mentségemre legyen mondva, hogy most pont arról írok technika ügyben, hogy minimalizáld a technikát.

Ha a fényképezőgépem nem egy fétisizált eszköz, hanem az agyam, a szemem mankója ahhoz, hogy a valóság egy szeletét átértelmezzem a magam érzései szerint, akkor szerintem ez rendben van.

A legfontosabb, hogy ne álljon a kamera a gondolataim és a megvalósítás közé, hanem szolgáljon engem észrevétlenül. Ehhez meg rutin kell. Használni nap mint nap ugyanazt a gépet, amíg minden gomb és tárcsa zsigerből használható. A tábor első napjaiban bizony volt is ezzel gondom, mert az egyébként többet használt tükörreflexesemhez képest sok minden máshol volt.

Napról napra a táborbeli képértékeléseken szembesültem a ténnyel, hogy a képeket nem a kamerák csinálják. Furcsa volt, hogy sokan a képek vetítésénél már előre tudták, hogy melyik az én fotóm. Persze segítettem nekik azzal, hogy csak négyzetes formátumú, fekete-fehér képeket csináltam. Néhány fotóstársamat meg is fertőztem a négyzetes formátumú képkivágással. Vannak képek, amik jobban működnek négyzetesben, koncentráltabbak, erősebbek. Persze nem lehet mindenre nyakló nélkül használni ezt sem.

A hét végére egyáltalán nem bántam meg, hogy a spártai (gyermeki?) (zen?) egyszerűségű felszereléssel próbára tettem magamat. Sőt!