Fotózás és mindfulness

Lassulás, jelenlét, belső béke

Van, amikor a világ túl sok. A gondolatok összekeverednek, a tempó gyorsabb, mint amit a lélek elbír, és hiába próbálunk lassítani, valahogy minden siet. Ilyenkor jó kézbe venni a kamerát. Nem azért, hogy “jó képet” készítsünk, hanem mert a kamera valahogy visszavisz oda, amit könnyű elfelejteni: a jelenbe.

A fotózás nem menekülés — inkább egy halk meghívás arra, hogy néhány percre megálljunk. Hogy figyeljünk. Hogy kapcsolódjunk.

És hogy a világ apró, hangtalan részletei újra megszólítsanak.

Nem mindig könnyű

Otthon sok a teendő, a telefon csörög, a gondolat átszalad a holnapon. De ha fényképezőgépet fogsz a kezedbe, akkor megtörténik valami: a keresőben a világ szelídebb lesz. A fény lehalkul, a részletek előbukkannak — egy falevél fényben, egy árnyék mozdulata, az apró töredékek, amiket máskor nem veszünk észre.

Ez a pillanat az ajtó: befelé és kifelé egyszerre.
Befelé, mert saját érzéseinkre figyelünk.
Kifelé, mert a világ éppen ezért kezd újra beszélni.

Amikor fotózni megyek, az a séta más: nem csak áthaladok, hanem megérkezem.
Lépéseim nem a célhoz visznek, hanem a jelenhez.
A gép a kézben olyan stabil pont, amely egyszerre leköti a figyelmet és oldja a feszültséget.

„Csak öt perc” — mondom magamnak –, és végül egy óra is eltelt.

A feldolgozás puha formája

Nehéz napok után különösen működik ez az egyszerű eszköz. Elveszthetünk valamit, lehetünk szomorúak, elveszettnek érezhetjük magunkat. Fotózni ilyenkor olyan, mint belépni egy másik térbe, ahol nem a gondolatok versengenek, hanem a látás és a figyelem.

A kamera nem kérdez. Nem sürget. Nem ítél. Csak azt látja, amit felajánlunk neki.

És ilyenkor nem csak megörökítünk, hanem megengedünk — engedjük, hogy a világ visszahívjon minket.